2011. október 8., szombat

Grigo Zoltán

Sóhaj...

Nézem a búcsúzó alkonyi fényeket,
a kora esti szélben görbülő fákat,
fejem felett száll a hatalmas végtelen,
rám hajol némán a mulandóság árnya.
Minden lábnyomom ismeri a múltamat,
jövőmet tudják az égen a csillagok,
addig járom sorsom rendelte utamat,
ameddig porszemnyi létemben itt vagyok.
Kézen fogott az idő, együtt ballagunk,
mélyülnek az árkok a lábaink alatt,
néha megállunk és egy kicsit hallgatunk,
mint aki valamit még mondani akar.
Elmondani, hogy milyen szépek a mezők
vihar után, amikor felragyog a nap,
a rigó daláról ha ébred az erdő,
hogy milyen gyönyörű a zöldellő tavasz
és a folyó, ha felette ködpára száll,
miközben medrében szelíden lépeget,
amikor gyümölcs illattal ölel a nyár
és szívünkig nyújtóznak le a nagy hegyek.
Hiszem, hogy az élet körforgása örök,
ha elmegyek, magammal viszem sóhaját,
erdő leszek, vagy folyó ha visszajövök,
hogy meghallgassam újra a rigó dalát.