2011. szeptember 25., vasárnap

Varga Nóra

Magányosan

Alkonyodott, ahogy a szent helyre léptem,
talpam érintette a vén köveket,
rőtarany lánggal lobogott az este,
az időtlenség csendje puhán körbevett:
sok száz, ezer év,
balsors és jóremény.
Gyertyák bús ölében kopott kereszt fénylett,
perzselt, mint az igazság mécsese,
az égen most is vadludak szálltak:
egykor Romolusnak adtak jósjelet.
Az öreg kapu halkan felzokogott,
-lépteim alatt kavics ropogott-,
boltozatos ívek magánya súgott:
Isten hangja volt az, biztosan tudom.