2011. június 22., szerda

Nagy Horváth Ilona

Fénytörés

felém nyúlsz
vágyat simítasz a számra
nem hunyom le a szemem
látni akarlak

holdfényes séta a folyosókon
nem látsz és nem látok
ébredj ha mondom
képzeljük csak a holdat
múló árny a szíveden
hol vagy
kiáltod
s én feléd indulok vakon

hozzám hajolsz
felnövünk hirtelen
borzongás a tenyered alatt
szédülök

te
te valami más
te valami tiszta
szemedbe nézek
felsajdul az összes ilyen nézés
már nem fordulok vissza
tanullak
és tudni foglak
mindegy
ki kit hord a tenyerén
szalad az idő
csak te meg én álltunk meg egy percre
légy bátor
ha azt mondod
szeretlek
én álmodni se merlek

az érintésen túl
csókba fulladt szavak
elemi kommunikáció
ösztönök ősi érve
egymásnak feszülő
sejtfalak szerelem-zenéje
végtelen zuhanás

indulok
viszlek
számban a neved
cirógat a szél vágylak
semmi se olyan
mint régen
ereimben zúgsz
lüktető képzelet
űz hozzád
nem csapom el
mással az éhem
feltépem az ajtód
hát itt az igazad
igen szép a megrágott
ceruzavég is
ha a tiéd
mégis toporognék még veled
zavarban mint két kamasz
mert félek érted nyújtani
a kezem
a szó kevés

sóhajainkból fon koszorút
vörös hajába a hajnal