egy magányos pillanat
s a bicsakló fény
szélnyoszolyára
hajtja fejét
átkozott ormokon
reszket a rend
csillog a félhomály
már idegen
s csak csend csikorog
az elhagyott könnyeken
tébolyult álmok
törött kövek között
és szélbe
kiterített füstkarikák
hitetlenségünk
őszbe öltözött
s valahol a konok magány
fakadó dalra kél
foszló falak fonják
ígéretét
az elmúlás szele
utolsó hangra vár
végtelenbe jajdul
a magány
s amikor vége
ha nincs többé ember
tépetten rogy le
a gondolat
meglazult szívek
s a korosodó fákról
égi, jéghideg
jaj szakad
magányos karcrajzod
elhagyott lapon
s hogy mondja el bárki
hol az irgalom
tovább sodor a szél
elnyeli hangodat
…már mindig egyedül vagy
magad…
lehajtja fejét a vágy
nyüszít
elsikló jajszóként
papírmagány felett
s még szemed mögé sírod
a csodát
amikor a dalnak
vége lett
