2011. június 26., vasárnap

Gergely Nándor

Amikor vége

egy magányos pillanat
s a bicsakló fény

szélnyoszolyára
hajtja fejét

átkozott ormokon
reszket a rend

csillog a félhomály
már idegen

s csak csend csikorog
az elhagyott könnyeken

tébolyult álmok
törött kövek között

és szélbe
kiterített füstkarikák

hitetlenségünk
őszbe öltözött

s valahol a konok magány
fakadó dalra kél

foszló falak fonják
ígéretét

az elmúlás szele
utolsó hangra vár

végtelenbe jajdul
a magány

s amikor vége
ha nincs többé ember

tépetten rogy le
a gondolat

meglazult szívek
s a korosodó fákról

égi, jéghideg
jaj szakad

magányos karcrajzod
elhagyott lapon

s hogy mondja el bárki
hol az irgalom

tovább sodor a szél
elnyeli hangodat

…már mindig egyedül vagy
magad…

lehajtja fejét a vágy
nyüszít

elsikló jajszóként
papírmagány felett

s még szemed mögé sírod
a csodát

amikor a dalnak
vége lett