2010. november 2., kedd

Székely János

Egy őszi levélhez

Nem mondható, csak eldúdolható,
Hogy fáradt nesszel, lassan egyre
estek,
Aranyszegélyű, pernye-könnyű testek,
Kiket gyűrűzve ringat lenn a tó.

Mert hűs szelekkel nyargal már az ősz,
Kacagva csordul illat-ittas kedve,
Párákat fú a tar szőlőhegyekre,
Vagy érett birsek bársonyán időz.

Elgondolom, egy sors beteljesült,
S bárcsak juthatnék magam is e drága,
Szép, gyümölcshozó, nesztelen halálra.

Derűsen kérem közös alkonyunk:
Utódot hagyva és teljessé érve,
Hunyt szemmel hulljak én is majd a
mélybe.