2010. november 13., szombat

Kovács Daniela

Takaróként terül...

A szobám falán ingó árnyékok
összefonódnak a vörös alkonyattal
a mély csönd töménytelen titok
nincs rezzenés, mely át ne futna rajtam.
A lélektelen sötét takaróként terül
s a macskaköves útra nyújtózik szerteszét
a hold sápadt fénye arcomra vetül
imádkozok halkan, egy boldogabb jövőért.