2010. november 1., hétfő

Jószay Magdolna

Homlokomon hordom a jelet
-részlet-

Béke szállt szívemre,
ahogy az óriástölgyek közt
lassan, elmerengve
meleg őszi napsütésben
színes levélszőnyegen
roppanón lépkedve
sírodhoz értem, s köszönve neked,
mintha kicsit hazaérkeztem
volna... szinte irigykedtem,
ahogy ott csendben
lelked valahol távol,
messze megpihen...
Már egy évtized sincs,
s éveim száma a te korod
mutatja, amikor te
ideérkeztél, hosszú
szenvedés után
csendben megpihentél.
...
Szinte óhajtom magamnak
most melletted
ezt a virágokkal díszített
nyugalmas helyet,
mert nincs sok idő, s még
annyi mindent szeretnék
elmondani neked.
De élni kell, míg lehet,
s most lásd, gyertyát gyújtok,
míg beszélgetek veled,
a virágok értőn hallgatnak; lassan
búcsúzom, s újra itt hagylak.
Nem sírok, jó? Végzem a dolgom,
ahogy rendeltetett - igyekszem jól,
de néha rosszul
teszem, amit lehet, s hiszem,
majd találkozunk...
hisz én is homlokomon
hordom a jelet... tudom,
hogy porból lettem,
s valamikor egyszer
- talán nemsokára -
én is porrá is leszek.