2010. augusztus 16., hétfő

Grigo Zoltán

A szikla peremén

Ülök egy szikla peremén,
Lelkem a végtelenben vándorol,
Ahogy odafent a magas égben,
Szabadon szálló égi vándorok.

Az égbolt tőlem olyan messze van,
Alattam nagyon közel a mély,
Csak ülök most magamba merülve,
Lelkemet felissza a messzeség.

A szemem behunyom, az idő megáll,
Órák óta ülök ugyanott,
Felállnék én, mennék valamerre,
De elég egy mozdulat, és zuhanok.

A víz felém nagy hullámokat görget,
Szétporladnak alattam a kőfalon,
És akkor a magasba emelnek,
A szabadon szálló égi vándorok