2010. július 24., szombat

Andrew Marvell

Egy harmatcsöppre

A harmatgyöngy, figyeld,
A hajnal kebléből lehull
Feslő rózsakehelybe,
S e lak nem ejti meg;
Hol éledt makulátlanul,
A hely övezi egyre:
Gömbjébe tömörülve még
Formázza létrehozó elemét.
Bíbor szirmon bősz megvetés:
Alig érinti meg;
Visszabűvölné az eget,
S gyászból csillanva néz,
Könny ön-szemén,
Mit fakaszt a vesztett éggömbnyi fény.
Reszketve gördül szüntelen,
Hogy ne fertezné a szenny,
Míg a Nap irgalmaz neki,
S a mennybe visszaleheli.

A lélek, e sugár, e csöpp,
Melynek forrása a Fény, az örök
Ha ember-virág tárná bensejét,
Látnánk, tudja: élt legfelül;
Taszítja a zöld zsengeség;
Világa befelé vetül;
S míg felível egy tiszta gondolat,
E csöppnyi mennyben jelen vagy a Nagy.
Mily összegömbölyödött,
Félrehúzódó alak:
Kívüle reked a föld,
Beléhatolhat a Nap;
Lent éj, fent legfényesebb,
Harag itt, ott Szeretet.
Mily illanékony és szabad,
S mennyi mennyi vágyat feszít!
Egyetlen ponton megtapad,
S hajít mindent az egekig.
A manna is eképpen harmatoz:
Szűz, makulátlan, bár merev, fagyos;
S ha fölenged e földi zúzmara,
A Mindenható Nap diadala.

Kiss Zsuzsa fordítása