2009. december 18., péntek

Vesztergom Andrea

Utolszor

A fák fohásza dallal ringatott,
Tücsök dalára ébredtem fel ott,
Viharból éledt, sziklás lábakon
Ölelt a zúgó, záporzord Bakony.

De zordja mélyén enyhet bújt a rét,
Karolta lágyan rezgő éterét,
A pillanatból nőtt egy új jelen,
S megült a lombon, lélegzettelen.

A perc a sűrű, sátras fák alatt
Szökő időből markomban ragadt,
Magamba szívtam permet-sejtjeit:
Örök terébe végleg elmerít.

Megannyi éve oltár-őrizőn
Megültem én e megfosztott időn,
Parányi zárvány titkolt mélyemen:
Szoborban élő, elvésett jelen.

Egy régi dal vagy. Óvó mozdulat,
S én...a csend, a szívkamrád alatt,
Vagy ős-titok...a mégis lüktető
Örökbe fordult, rabláncolt idő.

A templom áll...még repkény fonja át,
Az áhitatból épült kőfalát
Ha győzi oszlop, mégis súlytalan:
Ma kínt lehint, de belül béke van:

Vagy eltemetve végleg mélyre ás
A gyertyagyújtó, gyászolt megszokás,
Vagy engedőn a zárvány olvad el
S időkön át a búcsúm átemel,

S az arcomon, ha színed megfakul:
Tükör-tekintet láttat józanul,
Marad nekem, mi tisztán jött velem:
Marad, mi volt: a vétlen Végtelen...