2009. december 20., vasárnap

Szécsi Magda

Szavak nélkül

Úgy gondoltam valamikor, hogy a
vakító narancsszínű reggeleken,
újraélednek a már eltemetett álmok,
vágyak, remények a megvilágosodott
emberi agyban, mint ahogy újraélednek
a mesebeli hétfejű sárkányok, és a
Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban.
de ma reggel reménytelen és szomorú
vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül
kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos
fehérségű örök ismeretlenség, folyton
elkülönít bennünket egymástól, s az
emberektől. közös múltunk immár,
szétszóródott, haldokló gyöngyszemek
az időben...