2009. december 15., kedd

Renée Van Hekken

Téli ablak
-részlet-

A szépség olyan, mint egy elmúlt,
elsárgult virág,
ami lassan, de biztosan
elhullajtja kis leveleit,
de tovább tud élni
gondolatban, egy ölelő
lélekben.
Együtt egy napsugárba foglalva,
a fehér keretű téli ablakon át.

A szegényes, téli ösvényen
ma délben
egy decemberben virágzó
fűzfagallyra bukkantam
a legutolsó rózsák mellett.
A szomszédék szemétdombjába
kapaszkodó növény.
Amikor előrehajoltam,
még ott pörgött egy utolsó levél,
a tél ellenére.

Amint látom, már sehová
sem vezet út,
a szeretet üres szóvá változott.
Mint a kakukkszegfűre várni
e télidőn.

Amint a napok sötétednek
decemberben,
és rövidebb lesz az anyag,
kimondhatatlanakká válnak a szavak.
Akkor hagyj egyelőre magamra,
a madarakat etetni,
óvatosan összeszedni a jobb idők
morzsáit.
Bogyókat, napfényt, kis gyengédséget
tenni az asztalra,
virágot a barátok számára.
Téli álomba merülni.

Dabi István fordítása