2009. december 7., hétfő

Madár János

Jelet sem hagyok

Az éjszaka szívemig világlik.
Fekete, mint a kés.
Arcom már végtelen.
Tengerben ezüstlik
a rész és egész.
Mint a csönd,
úgy ragyogtat a félelem.
Csillagok verejtékeiben élek,
kagylók fénylenek véremen.
Hiába ág, ég.
A lombok messzi integeté se fáj.
Elomlik a hótiszta mező.
Csak addig szeressetek,
míg egy árva fűszál engem is megtalál.
Aztán elleng kezemtől az ének.
A vers, a haza
már csak kifosztott lélek.
Örökségem a tél és nyár...
A Nap mindent árnyékomra hagy,
mert meg dől lassan a táj.
Indul visszafelé az idő,
elejtett tárgyak évszaka.
Ujjaim még eltűnődnének egy kicsit,
de papírlapokra hull
a rettentő éjszaka.
Jelet sem hagyok magam után,
csak a virágok szívembe szivárgó örömét.
Méhek zsongása emeli égre
a szegények rongyos gyermekét
Anyaföld, Isten – minden a másé.
Meg roggyant házam az elmúlásé.
Koldult kenyerem Keletre néz.
Morzsák hangyái telemásznak;
kertemben sem virág, sem méz.
Kipusztulnak lassan a tükrök fényei.
Fekete foncsorok mögé rejtőznek
a szerelem áldott lényei.
Csak te maradsz meg nekem.
Egyetlen élő kincs.
Pernyék havaznak.
A megtartó tűzhöz
már elegendő vérem sincs.
Az éjszaka szíve mig világlik.
Fekete, mint a kés.
Arcom már végtelen.
Tengerben ezüstlik
a rész és egész.