2009. december 15., kedd

Kovács Erika

Végtelen

az esti sötétség sűrűsödni készül
a szél mélyen alszik
s én
a néma csöndet faggatom:
- hol a Végtelen? -

emlékek halkan énekelnek
a csönd lehunyja szemét
de pilláin át is látom
némán sír a válaszon ...

ma éjjel könnyeznek a felhők
helyettem
csöndben mosnak el mindent
egy emlék marad
lent
kopott pad alatt
elbújva
mint egyetlen szerelem

megadva magát
erőtlen fekszik a rémület
kietlen tájon
apró kezeimmel
az Esőistenhez imádkozom...

vérszínű vágy
menny párkányára száll
hol néma virág nyílik a temetőben
és meztelen lelkek
sírva ölelkeznek

csendesebb szerelmük a sírnál
mélyebb a tengernél
felettük
Isten is lehunyja fáradt szemét...